Keresztény, hívő családként igyekszünk olyan szokásokat kialakítani, amelyek jobban megismertetik gyermekeinkkel hitünket és az Urat. Éppen ezért nagyon fontosnak tartjuk az imádság "szokásának" megtanítását nekik. Esténként elalvás előtt elmondjuk az "Én Istenem ..." kezdetű imát a lányokkal, majd én saját szavaimmal imádkozom velük. Egyik este nagyobbik kislányunk (3 éves) közölte, hogy ő is szeretnem imádkozni. Mondtam rendben, akkor mondja, amit elszeretne Istennek mondani, erre ő: "De Anya, segíts! Nem tudom mit mondjak!"
Az jutott ezzel kapcsolatban az eszembe, hogy sokszor a felnőtt is így van vele, szeretne az Úr elé menni, de nem tudja, hogy mit mondjon, hogyan kezdje. Pedig nagyon egyszerű, hiszen Vele kellene a legbensőségesebb kapcsolatban lennünk és akkor nem kellenek a sablonok, hanem teljes szívünket kitárva őszintén mehetünk és mondhatjuk el, azt ami fáj, ami rossz és azt is amiért hálásak vagyunk Neki. A Bibliában azt olvassuk: "Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt;" (Fil. 4,6)..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése